A nemes Ceryning Ház is jeleskedik lám, nem csak a kultúra támogatásában, hanem annak aktív művelésében is. A Távolrévi Magisztrátus által meghirdetett Meseíró Pályázaton Házunk két tagja is adott be versenyművet, kis úrnőnk, Isabel Ceryning és a Húsklopfolók tiszteletbeli Lovagja, a Kikötő rettegett Réme, Salvestro, a szakács.
Kiváncsian várjuk majdan a híreket, hogy lehet-e bármelyik beadott pályamű Közönségdíj várományos, vagy esetleg Díjazott is … 🙂
S lássák hát íme a műveket:
9. Mézeskalács Töltike királykisasszony meséje (Isabel Ceryning)
– I. C. gyűjtése nyomán –
Egyszer volt, hol nem volt, talán még az Óperenciás Ócé Tengeren is túl, igen, igen, gyerekek, még a bölcs és hatalmas Füge Basi birodalmán, a mindig napsütötte Fügelanden is túl, ott terült el a türkizkék tenger partján egy csudálatosan varázslatos város, ahol a bölcs Túró Rudolf király uralkodott.
Ennek a városnak Türkizia volt a neve, és általában minden szép türkizkék színű volt benne. A paloták, amikben a vezető tanácsnokok, a nemesek laktak, az utcakövek, de még a lámpatartó vasak, és az esténként táncolva ugrándozó petróleum lámpa lángja is türkizkék színben ragyogott.
De ez a mese nem erről szól, folytassuk is, hamarjában.
Szóval, hogy Türkiziában Rudolf király uralkodott népe felett végtelen bölcsességben és nagy-nagy boldogságban, mindenkinek a legnagyobb megelégedettségére. És ahogyan minden más birodalomban, hát ebben is a királynak akadott három szép eladósorban lévő leánya. Mézeskalács Csuporka, Mézeskalács Bíborka és a legkisebb, aki – mint általában a mesékben – a legszebb is volt: Mézeskalács Töltike. Csuporka haja barna volt, mint az érett dió, hosszú és selymes, hullámzott dúsan, mint az a híres türkizkék tenger. Bíborka – aki a nevét hajának lángvörös színéről kapta – szeme ragyogott, fényességesen, mint a legeslegdrágább smaragd, akire csak reá pillantott a leányzó, az menten meg is igéződött, s nem tudta feledni eme tekintetet sosem. Töltikének, a legkisebbnek azonban nem volt semmilyen különlegessége, képessége vagy varázs ereje. Hosszú, dús, egyenes szálú mézszőke haját mindig befonva hordta – ezt Csuporka nővére irigyelte titokban -, egyszerű ruhában járt, és roppant bájosan tudott mosolyogni – ez meg Bíborka királykisasszonyka haragját gerjesztette fel nem is kicsit, mert neki nem voltak olyan szép, szabályos porcelán fogai – a szegény gyerekekre, akik egyre-másra bukkantak fel minden vasárnap délelőttön, amikor a királyi család a hagyományoknak megfelelően körbekocsikázta a Palotanegyedet és a Nagytemplomot, amit Türkizia istennőjének Türkának szentelt a város főpapja a nagyméltóságú Samarion.
És igen, elérkeztünk a mesénk egyik fordulatos sarok pontjához, mert bizony ez a főpap, ez ebben a csudameseszép türkiz és kék városban, ahol jobbára boldogan és elégedetten éldegéltek az emberek, boldogtalan volt és roppant gonosz. Abból fakadott eme előnytelen tulajdonsága, hogy biza, szerelmes volt ő a Rudolf királynak a szépséges feleségébe, a királykisasszonyok édesanyjába, a hetedhét határon híres, népszerű és közkedvelt Rózsabimbó királynőbe. De a felséges asszonyt más fából faragták ám: ő ugyan egy tapodtat sem engedett a házastársi hűségből, rajongásig szerette jó urát, a bölcs uralkodót, ki biztos kézzel vezette a sosem látott jólét birodalmába Türkizia szerencsés lakóit.
De ez a hatalmas siker széria csak még jobban tüzelte Samarion főpapnak a gonosz lelkét, s ahogyan magányos éjszakáin vággyal telve letekintett háromszáz és kerek három méter magas elefántcsont tornyának ablakából, s hallgatta sajgó szívvel az alant vigadó, mulatozó városlakók örömét, elöntötte a méreg, és eldöntötte: ennek egy élete- egy halála, de véget vet. Gonosz tervét éjjel és nappal egyfolytában szőtte, nem kimélve sem időt, sem fáradtságot. Hol buzgólkodása hallatszott a titkos laboratóriumából, mi az Elefántcsont torony aljában, az alagsorban húzódott meg, s hétszer hét mágikus lakat őrizte, hol meg vékony, szikár, félelmet keltő alakja bukkant fel a Nagytemplom valamelyik mellékhajójában, ahogyan a Sötétség fekete szívű isteneihez imádkozott tervének sikerre viteléért.
Fel is tűnt a dolog – mármint hogy a nagy sürgés-forgás – a királykisasszonyoknak, de leginkább a legeszesebbnek, a Töltikének. Hamarjában össze is csődítette a testvérjeit a palotának a nagy türkizkék üvegekkel ékes aulájába, és elsuttogta nekik nagy titokzatos arccal:
– Nővérkéim! Úgy érzem, nagy-nagy veszedelem fenyeget minket! Samarion főpap ármányt sző ellenünk, hófehér tornyának setét mélyiben! De tudom ám a megoldást! Ki az, aki velem tart, hogy kifigyeljük miben mesterkedik ez a rosszalló akarat? –
Hát persze, hogy mindannyian jelentkeztek, hiába volt közöttük néha villongás, azért jó testvérek voltak, neki is indultak hát, az előre megbeszéltek szerint, mikor éjfelet ütött az óra, s kihalt a csodás, türkiz palota. Három pár mezítelen talpacska csattant óvatoskodva a márvány kövezeten, három karcsú, nádszálhoz hasonlatos, hálóruhás alak lopakodott nesztelenül a lépcsőkön át, a palotaudvaron keresztül menve az alagsori titkos laboratóriumba. Töltike volt a legmerészebb, ő nyomta le a súlyos vas-kilincset, s amivel a három királykisasszonyok szembe találták maguk, az minden volt, csak nem vidám: Samarion gonosz főpapja a terem közepén lévő emelvényen egy igazi Lávasárkányt nevelgetett veres erezetű tojásában, nyilvánvalóan azzal a szándokkal, hogy annak iszonyatos tűzerejével aztán elpusztítsa Türkizia városát, Túró Rudolf királlyal és annak családjával egyetemben.
– Fényességes Türka istennő kegyelmére! – rebegték szájuk elé kapva a kezüket a királylányok, de felsikoltani sem volt idejük, mert csapódott az ajtó megettük, s a főpap kegyetlen, vérszomjas kacaja csengett füleikbe.
– Végetek, ostoba nőiszemélyek! Itt lelitek halálotok a kazamatákban, rémes lényeim közt, de jobb is talán ez a vég nektek, mert ha feljöttök egyáltalán élve, akkor itt már csak romokat láttok majd, s holttesteket, mert elveszek apátoktól mindent, legelőbben is anyátokat, a szépséges Rózsabimbót! –
És kacagott egyre csak a rettentően eltorzult arcú férfi, mialatt varázspálcájának egyetlen intésére előbb liánok, erős, széjjelszakajthatatlan kötelékbe kötötték a királykisasszonyokat, majd valami láthatatlan erő durván egy csapóajtó felé taszigálta őket.
– Isten veletek, leánykáim! – integetett nekik Samarion egy eszelős vigyorral, majd a gyermekek sikoltozva hullottak alá a mélybe. Szerencsére puhára estek, mert odalent nem volt más, csak homok. Meg körülöttük a hasznavehetetlenné vált, varázslattól mentes liánok.
– Na, most aztán szépen benne vagyunk a pácban! – mondta ki leghamarabb mindőjük véleményét Csuporka, a legidősebb. – Nem, nem, drága nővérem, most leszünk csak! – mutatott a mozgolódó homokra meztelen talpaik alatt Bíborka – NYOMÁS! – kiáltott Töltike, és még rohantában fölkapva egy liánt elsőként kezdte meg három nap, s három éjjel tartó bolyongásukat a főpap alagútjában. Labirintus volt ez a javából, néhol zsákutcákkal, vakjáratokkal, melyek nem vezettek sehová, vagy éppen valami beláthatatlan mély szakadékba, ahonnan dögletes bűz és lúdbőröztető sikolyok, hörrentések és morrantások hallatszottak. A negyedik nap reggelén Töltike – étlen, szomjan és kimerülten – valami fényességet látott az egyik szűk alagút végében. – Nézzetek oda! Talán … – nem merte végig mondani, mert előtte számtalanszor volt már, hogy azt hitték, megmenekültek, de mindannyiszor csalódniuk kellett. – Megnézem! – határozta el magát a kicsi lány, és mialatt nővérei csak magukba roskadtan üldögéltek és utolsó, hálóingjük zsebében talált kifli-csücsküket rágicsálták, Töltike nekieredt.
Odakünn éjszaka volt, barátságos fénnyel ragyogtak a csillagok, no meg egy pici házikó, vidám nádtetővel és valami csudálatosan szép muzsikával, ami egyértelműen odabentről áradt. A királykisasszony azonmód, fésületlen, szakadt ruhában, sáros, földtől, barlangtól koszos mezítelen lábbal odafutott, s bekopogtatott nagy lelkesen.
– Bújjál befele! – kiáltott egy hang kifelé, s a muzsikaszó abbamaradt. Töltike be is nyitott, nagy merészen, s még nagyobb volt az ámulatja, amikor egy igazi csillagszemű juhász nézett rá, subája fölül. – Mi járatban erre, hol a madár sem jár, ilyen kései éjszakán, kicsi lány? – kérdezte a legény nagy mosolyogva a bajsza alatt.
Kihúzta magát a kis királykisasszony, és bátran csengő hangon felelte: – Én bizony segedelmet kérni jöttem, jó juhász uram, mert én és két testvérkém itt kóborlunk már három álló napja s éjszakája egy elátkozott kazamatában, se ételünk, se italunk, már alig hogy élünk …
Hamarjában indult a legény, subáját a sutba dobva, pipáját az asztalon hagyva, szedte a lábát is nagyon, csak úgy kopogott a vasalt csizmája. – Mutassad, kicsi lány, vezess gyorsan a testvéreidhez! Meleg ruha kell nektek, puha ágy, meg illatos, citromos tea! – ád jótanácsot is egyben, mialatt egyre beljebb hatolnak a baljós labirintusba, mignem meg is pillantják az egymás vállára borult két idősebb királyi csemetét, szemeik könnyesek, szájuk szederjes, sápadt arcocskájukon a lemondás és a reménytelenség, mit felvált szinte pillanatok alatt a felszabadult örömködés. – Köszönjük, Töltike, kishúgunk, köszönjük! – hálálkodnak nyomban, egymás nyakába borulva, ölelkezve, majd engedelmesen libasorban követik a juhászlegényt, ki kunyhójának biztonságába rejti a menekülteket.
Odabent aztán a kellemes melegben, fahasábok ropogása közben, illatos gyógyfüves teát kortyolgatva, frissen mosott, tiszta kendőkbe bugyolálva mesélik el a gyermekek, egymás szavába vágva, hogy miféleképpen kerültek a gonosz varázsló-főpap rémlény-labirintusába. A megmentőjük előbb érdeklődve, elnéző mosollyal, majd egyre komolyabban, egyre komorabban hallgatja a kacifántos, kacskaringós mesét, de a legjobban akkor setétedik el a pillantása, amikor Töltike szót ejt a sárkányról, mi már majdnem kikelt a tojásából. – Igen, hallottam a Lávasárkányról, kislányok, azaz … – szégyenlősen elmosolyodik – felségek … khm … hát … szóvalhogy, a szóbeszéd azt tartja, hogy minden egyes ilyen lényt mással és mással lehet ártalmatlanná tenni. És attól félek, hogy ezt itt, mert varázsló gondozta már tojás kora óta, nem lesz egyszerű! – a lányok itt ijedten néztek egymásra, de a jó juhászlegény bajsza alatt biza megint elmosolyodott – Nem kell a kisasszonkáknak aggódni, megvan itten mindenre a megoldás! – a ládafiához lépett, s különféle ismeretlen eredetű és rendeltetésű dolgokat kezdett el belőle kidobálni, mignem egyszerre fölkiáltott boldogan – Meg is van, imhol-e! – és egy ráncos szélű pergamentet mutatott fel, telisteli róva mindenféle kacifántos írásformákkal – No! Azt mondja ez az iromány, amit egy kedves, öreg cimbora hagyott itt még vagy húsz év előtt, hogy … a Lávasárkányt egyvalami szelidítheti meg: egy királylány hajszála, egy királylány könnycseppje és egy királylány éneke. A többit meg a kisfelségtek nyugodtan rám bízhatják. – kiváncsian pislogott a lányokra, értik-e miről is van szó. Értették azok biza, Csuporka máris nyújtotta egyik dióbarna hajszálát, Bíborka meg egy piciny fiolát, miben egy csepp könnye volt … csak a legkisebb, Töltike, ő nézett szomorúan maga elé.
– Hej, mi a gond, instállom, drága kis királykisasszonkám? – kérdte a juhász, aggodalmasan pislogva, bajuszát pedergetve. – Semmi, semmi, jó juhászlegényem, csak … – szipogott a kislányka – … csak félek hazamenni, mert nem akarom a pusztitást látni, amit a gonosz Samarion véghez vihetett azóta, hogy mi a labirintusában bolyongtunk. – mondotta szomorú arccal, de azért a kötelességtudat felül kerekedett benne, s csomagolni kezdte kicsi batyúját.
– Egyet se félj, testvérkénk! Mi is veletek tartunk, csak nem hagyhatjuk, hogy egyedül szállj szembe az átokkal ami Türkizia nemes városát sújtja! – mondották egy emberként a nővérjei, és mire a juhászlegény észbe kaphatott volna, már négyen kaptattak egyenletes iramban hegyre föl, meg hegyről le, előre, a Rudolf királynak a birodalmáig.
Mikor megérkeztek, láthatták, hogy az utolsó pillanatban jöttek, mert Samarion valamely gonosz varázslatával nem csak hogy kikeltette, de meg is növelte a Lávasárkányt, ki hatalmas szárnyait széjjel terjesztve, baljóslatú vijjogásokat meg kisebb tüzeket eregetve repkedett, körözött leginkább a palota felett. Aki a hangját hallotta, megreszketett, testben és lélekben, s futott minden városlakó a Nagytemplom felé, imádkozni, meg mécsest gyújtani, hogy szeretett istenasszonyuk megóvja őket ettől a veszedelemtől. Szedték a lábukat a fiatalok is fürgén, hogy odaérjenek idejében a palota előtti nagy türkiz térre, ahol a juhászlegény subájából elővette a furulyáját, s rákezdte, Töltike meg csengő szép hangján folytatta, énekeltek, zenéltek, egyre-egyre közelebb csalogatva a szörnyeteget.
Mikor a Lávasárkány már nem olyan magasságban repkedett, az ifjú előhúzta a hajszálat, meg a könnycseppet, és gondosan megcélozva a fenevad mágikus bal szemét, arrafelé hajintotta azokat, egyetlen pillanatra sem hagyva abba a furulyálást, mert tudván tudta, hogy csak ezek együtt adhatnak segedelmet a főpap ármánya elől.
S lássatok csudát! A mostanáig fékezhetetlen röpködő tűzokádó engedelmesen leereszkedett, s meghajtotta büszke fejét a juhász előtt, mintha csak azt mondaná: – Mától téged szolgállak, uram! – és hogy a meglepetéseknek ne legyen vége, lehajintotta a subát a legény is, meg a kackiás pörgekalpagot, s mosolyogva illesztette fejére a koronát, jelezve: királyfi ő, a szomszédos Amarilládia urának legkisebb gyermeke.
Keblére ölelte az elősiető Rudolf a megmentőt, ahogyan a szép Rózsabimbó király asszony is, s menten megállapodtak: eme királyságnak három leánya egybekél ama királyságnak három fiával, emlékül a dicső cselekedetnek, de a juhászlegény, mert biza igy emlékeztek meg róla, no, ő Töltikét akarta, s meg is kapta, hét nap, s hét éjjel vigadtak utána, hetedhét országra szólt a dínom-dánom, amit a gonosz, ármányos Samarion a börtön vasrácsa mögött nézhetett végig, életfogytig tartó elzárását töltve.
Így lett vége a mesének, itt a vége, fuss el véle, így hát aztán gyerekek, álmodjatok szépeket!
¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤
13. A mézeskalácsok megmenekülése
avagy a Konyha Birodalom sötét napjai (Salvestro)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország, amit Konyha Birodalomnak hívtak. A konyha birodalom hatalmas volt, számtalan tartományra oszlott, melyek közül a leghíresebb a Vágódeszka Fennsík, a Tűzhely Katlanok, és a Feneketlen Szemetesvödör voltak, de nem feledkezhetünk el a Kockakő Síkságról sem. A birodalom népei, zöldségek, gyümölcsök, zsömlék, sült húsok, töltikék és mézeskalácsok békében és harmóniában éltek egymással hatalmas fehér ruhát viselő istenük gondoskodó törődése mellett, kit egyszerűen Főszakácsnak hívtak. Az istenség gondoskodott róla, hogy a Birodalom népei között mindig béke uralkodjon. Ezt úgy érte el, hogy az össze illőket tette egymás mellé, jól összekeverve, főzve őket, az egymással össze nem férőket pedig elválasztotta, így azok nem szülhettek viszályt maguk körül. A bölcs Főszakács sok félistennel vette magát körül, hogy rajtuk keresztül irányíthassa a Konyha Birodalom apró lakóit, ezeket a félisteneket Kuktáknak hívták. Hogy miért pont így, azt nem tudni, mivel nevük eredetére még a legöregebb körték sem emlékeztek. Történt egy napon, hogy hiába kelt fel a nap, a hatalmas Főszakács isten és Kuktái nem jelentek meg a Birodalom népeinek hívó szavára.
– Ilyet még nem láttunk… – motyogták az ősz fokhagymák, akik pedig már jó sok mindennek szemtanúi voltak, és szinte valamennyi lakójával a birodalomnak kapcsolatban álltak.
– Mi lesz most velünk? – kérdezték a gyümölcsök, amik érthető módon nem szerettek volna túl sokáig tétlenül heverni, várva a rothadásra.
– Majd én megmondom mi lesz! – Lépett elő Borsi, a töltikék koronázatlan királya, aki a legborsosabb volt mind közül, ezzel vívva ki társainak elismerését.
– El kell hárítanunk fejünk fölül a rontást, amiért az istenek elfordították arcukat tőlünk! Nézzetek körül! Eddig békében és harmóniában éltünk, mert tudtuk, hogy mindnyájunk jó étvággyal ehet meg az, aki megéhezett! De kérdem én, kik azok, akik kilógnak a sorból? Azok, akik bűnös vágyakat ébresztenek az éhezőkben, és miután megkóstoltatták velük magukat, azok már nem is vágynak mást enni? Kik azok, akik a cukor-pestist ránk hozták, akik miatt talán örök időkre száműznek minket az asztalokról? IGEN! Róluk beszélek, a süteményekről, köztük is a leggonoszabbakról, a mézeskalácsokról! Nézzetek csak rájuk, kedves kinézet, csicsás élénk színek, édes illat, kit nem tévesztenének meg! Én azt mondom, a Vasfazék forrongó bugyraiba kell vetnünk őket, hogy a Főszakács isten és Kuktái ismét eljöjjenek közénk.
– IGEN! A fazékba velük! – kiabálták a Konya Birodalom lakói, a Mézeskalácsok pedig aggódva figyelték mindezt a Polc Hegység rejtekeiből. Össze is ültek a Mézeskalácsok Tanácsának vezetői: Tükröcske, Szívecske, és Mézi. Gondolkoztak hogy mitévők legyenek, a felbőszült, bosszúra vágyó töltikéktől hogy meneküljenek meg, hisz egyikük sem akart a Vasfazék bugyraiba kerülni. Hosszan-hosszan tanakodtak, mígnem arra jutottak, hogy cselhez folyamodnak. Megtudták ugyanis, hogy a töltikék igencsak kedvelik a sót, és szeretnek benne hempergőzni, saját erejüket növelve ezzel. Ki kell hát cserélni a sótartó tartalmát porcukorra, a többi pedig elrendeződik majd magától. Mézi, a tanács legfiatalabb tagja saját maga vállalta, hogy végrehajtja eme titkos küldetést. Társai segítségével piros almának maszkírozta magát, hisz köztudott, hogy a mézeskalácsok sok más dolognak a formáját képesek felvenni. Így kerekedett fel, hátán a porcukorral telt zsákkal a Polc helység kanyargós ösvényein, hajmeresztő szakadékokon, meredek lejtőkön, keskeny hágókon átvágva, mígnem elért a Vágódeszka fennsíkra, a töltikék táborába. Éjszaka volt éppen, és a töltikék a sóban hempergéstől megrészegülve az igazak álmát aludták nagy hangon hortyogva. Borsi, a töltike vezér a sótartón pihentetve fejét, és ő is hortyogott nagyban, időnként valami zsemle lányról motyogva. Mézi odaosont hozzá, és így súgott a fülébe:
– Fényességes Borsi, legfűszeresebb minden ételek között, kicsit add ide a sót, nem bírom ki, ha nem hempereghetek én is benne, noha én csak egy aszott kis alma vagyok.
– Höh, mi? – Kérdezte Borsi, apró só felhőket büfögve fel a hirtelen ébredéstől, majd a gyomrához kapott, mintha ki akarná magából adni a felesleget,de aztán bennmaradt..
– Azt hiszem kicsit elsóztam magam az este, a teringettét. – Nyöszörögte, majd odébb hemperedett, és máris újra mély álomba merült. Mézi fogta erre a sótartót, kivonszolta a táboron kívülre, és kiöntötte az egészet egyenesen a fogpiszkáló bozótosba, ott úgyse keresi majd senki. Utána beletöltötte a finom porcukrot, visszazárta, majd a sótartót a tábor közepére tette, hogy a töltikék reggel rögtön kedvet kapjanak egy kis sózáshoz. Ezután elosont egy közeli tányér mögé, és onnan figyelt. Nem kellett soká várnia, hajnalhasadtakor a korhely töltikék lassan magukhoz tértek, és rögtön elkezdték felverni a többi ételt is, hogy végre leszámolhassanak az ellenséges mézeskalácsokkal. Ekkor észrevették a színültig lévő sótartót, és egymást félrelökdösve rávetették magukat. Erre már Borsi is felpattant, hisz mégsem járja, hogy ne az övé legyen az első szórás. Villámgyorsan ott termett a többiek között, pár jókora borsos pofonnal térítve őket észhez, majd így szólt:
– A mai nap a leszámolás napja. A zsömlék már begyújtottak a Vasfazék bugyrai alá, nekünk nincs más dolgunk, mint előhozni a mézeskalácsokat, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljunk a cukor-pestistől, az édes veszedelemtől! Miénk lesz a győzelem! – Azzal feje fölé emelte a sótartót, és jól megborította, várva hogy a kellemes por beterítse testét. Rázta-rázta , mire a porcukor hatalmas felhőkben ömlött a nyakába. Mire észrevette, hogy valami nincs rendben, már késő volt, tetőtől talpig cukrosan állt a vad sütemény-gyűlölő töltike horda közepén. A cukor szaga persze nem kerülte el a többiek figyelmét, és vicsorogva kezdtek közelíteni vezérükhöz, aki hiába próbálta leporolni magát, egyre édesebb illatot árasztott.
– Szóval átálltál az ellenséghez? Eladtad magad a mézeskalácsoknak? Áruló! – Kiabálták, és fel is emelték, hogy rögvest a Vasfazékba vessék a cukros Borsit. Ő persze kapálózott, óbégatott, de már nem menekülhetett. A töltikék a többi ételtől körülvéve ujjongva épp belevetették volna a pusztulást jelentő fazékba, mikor előpattant rejtekhelyéről Mézi, az ifjú mézeskalács. Levetette alma álcáját, és bátran kiállt a meglepődött tömeg elé.
– Állj! Miért akarjátok a fazékba vetni őt? Tudatlanok vagytok, és ez okozza majd veszteteket. Azt mondjátok, a cukor a pestis? Ugyan mit tudtok erről? Nézzetek magatokba! Nézzetek magatokba, és látni fogjátok, hogy ti sem lehettek meg cukor nélkül, mint ahogy bennünk is megvan a só. Mások vagyunk, valóban, de ez közös bennünk, és ha őt a fazékba vetitek a cukor miatt, akkor magatok is ugorjatok utána!
A töltikék nem hittek neki, és már őt is megfogták volna, hogy a fazékhoz cipeljék, mikor egy idős körte szólalt meg.
– Megálljatok! – kezdte a körte rekedtes hangján.
– Igazat beszél! Réges-rég volt már, mikor az istenek egyszer nyitva felejtették szent könyvüket, minek neve „Szakácskönyv” volt. Pont a teremtésetek történeténél volt nyitva, igen töltikék, mert mindannyiunk sorsa meg vagyon írva a szent könyven, a tiétek is. Azt mondtátok eddig, hogy borsból lettünk, borssá leszünk, de ez nem igaz! Van bennetek cukor, még ha csipetnyi is, mint ahogy a legtöbbekben is, akik itt állnak. Ahogy a mézeskalácsokban is van egy csipet só. Testvérek vagyunk hát, még ha távoliak is, és mindannyiunknak meg van a maga helye a tálalóasztalon, hova sorsunk beteljesedésekor kerülünk. Eresszétek el egymást, és éljünk ismét békében, és reménykedjünk, hogy akkor az istenek ismét felénk fordítják tekintetüket. Mintha szavai hívó imaként hatottak volna, már nyílt is a Konyha Birodalom hatalmas fából készült kapuja, és besereglettek rajta a Kukták, nyomukban pedig a mosolygó istenség, a Főszakács. Főszakács isten körbenézett a Birodalomban, és látta hogy milyen felfordulás van, tekintete azonban egy cukorral borított töltikén akadt meg. Felemelte őt, beleharapott, és hümmögve ízlelgette egy darabig, majd a következő kinyilatkoztatást tette:
– Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe…
Azóta a cukros töltike Főszakács istenség specialitása, amit ha már kóstoltatok volna, az én mesém is tovább tartott volna!
Leave a Response »
Következő szemelvényünk egy olyan mű, melyet előadója, a szép Papnő, Mia Oono kisasszony távoli földeken tanult meg ismeretlen mesterétől.
Ceryning Udvarház -Külügyi Központ 